Epilogue

Zene*

A kijelentésemet nem sikerült betartanom, mert fél év után hazautaztam a szünetben, s ők ott vártak rám a repülő téren, még akkor is, ha bizonyára nem épp itt lenne a helyük, de ők mégis eljöttek elém.

De ennek is több mint, három éve. Sikeresen lediplomáztam, és most a fiúk menedzser kisegítője vagyok, csak én velük utazok, így ha történik valami, ami a szakmám körébe tartozik, én intézem el és nem zargatom Rick-et ilyennel. Aminek ő nagyon örül, bár viccből szokta megjegyezni, én mégis érzem a mögötte bujkáló szomorúságot: Csak le ne nyúld a munkám!

Eszembe sincs, ezt is azért csinálom, mert nem éreztem igazságosnak, hogy csak úgy utazgatok, s nekem semmi dolgom nincs a láblógatáson kívül. Hogy egy koloncként lógok a nyakukon, nem is érdemlem meg, ha nem viszonozhatom valamivel. Hosszabb vitatkozások, érvelések és kisebb-nagyobb párnacsaták után belementek. Mert inkább együtt élnek azzal, hogy a munkáltatóim, minthogy nélkülem mennének bárhova is, amíg én otthon elütöm az időt.

Tristan-nal nem is mehetnének jobban a dolgok, jegyben járunk. A suli utolsó évében már megkérte a kezem, de akkor visszautasítottam, nem éreztem magam megfelelőnek erre a posztra. Kis idő után, és hosszas győzködés árán, végül én is beadtam a derekamat, így én leszek majd Mrs. Evans a közeljövőben. Nem akarjuk elsietni a dolgokat, az esküvőt szervezni, mert az csak egy buli és egy papír. Viszont a közös gyűrű, az nálunk inkább az összetartozás jelképe, mint hogy az összes ember meghívjuk egy ünnepségre, ahol részegre igyák magukat és minket ünnepeljenek. Arra, még van idő.

A rajongók végül elfogadtak engem is, vagy csökkent az utáljuk Skyler McVey-t tábora. Még, így is vannak, de jóval kevesebbek, s jóval visszafogottabban tüntetnek létezésem ellen. Az idővel a sajtó is leszállt rólam, s az életemről, találtak jobban, frissebbet, eladhatóbbat nálam. De még, így is néha napján ott virítók a címlapom, s a cikk hosszadalmasan elemzi, az esküvőnket Tristannal.

James és Norina is tökéletes párt alkotnak, nem kellet sok idő, hogy ő is beilleszkedjen a mi kis csapatunkba. Ő a kelleténél rosszabbul fogadta a fanok negatív hozzáállását, de amint látta, hogy engem nem rázz meg, ő is megacélozta magad, s túllépett rajta.

Brad is összehozott magának egy kapcsolatot, bár az inkább mondanám futókalandnak, mint igazi párkapcsolatnak. Ezt ő maga is beismerte, hogy nem fűzik különösebb gyengéd érzelmek a lány iránt, de ez idővel változhat, vagy külön utakon fojtatják. a lényeg, hogy most jól kijönnek egymással, s mi is eléggé bírjuk Kate-et.

Egyedül a mi Connorunk nem találta még valakit maga mellé, vagy olyan lányt, aki több ideig bírta volna, mint egy hét. Egyedül Rex volt képes kitartani, a mi basszusgitárosunk mellett. Majd ezen is javít az idő. Majd ad neki is valaki egy esélyt.

Ezúton is várom a jelentkezőket Connor Ball barátnője szerepre, a telefonszámom kint van The Vamps hivatalos oldalon a Sklyer McVey elérhetőségek menüpontban! Ez nem egy 0-24 óráig hívható telefonszám, kérlek titeket, emberi időben hívjatok csak!
______________________________________________
Kedves Olvasók!
Hát elérkeztünk ide is, hogy vég. Nem tudom ti mit szóltok hozzá, de én nem terveztem neki második évadot. Nem is tudom mit mondjak még? Csak annyit tudok még hozzá tenni ehhez az egészhez, hogy nagyon szépen köszönöm azoknak, akik végig követték a történetet, vagy épp feldobták a napomat a kommentjükkel. Igazán aranyosak vagytok, és mérhetetlenül hálás vagyok nektek.
Továbbra is vannak blogjaim akiket el tudtok olvasni, ha érdekel.
Még egyszer köszönök mindent, de még úgy is találkozunk egy utolsó búcsúzós részben. A felterülését nem tudom pontos dátumhoz kötni, de a közeljövőben, ígérem.

xx,
Raine Loire

19 - Goodbye

Zene*

Azóta a nap óta, hogy döntöttem nem bírok tükörbe nézni. Tudtam, hogy mind kettőnk szívét össze töröm. Hagynom kell, hogy kiélje az igazi sztár énjét, bulizzon, énekeljen, élvezze az életet a nők gyűrűjében, a hírességét.
Nekem is egy igazán nagy lehetőség volt. Ha meg van a diplomám, olyan utak nyílnak meg előttem, amit csak legvadabb álmaimban gondoltam. Mély levegőt vettem és összecipzároztam a cuccaimat. James is készülődött az Ausztrália-i turnéjukra.
- Semmi lesz ugyan olyan, mint volt - hallottam meg a hangját mögöttem. - Hiányozni fogsz. De, ha mégis meggondolnád magad..
- Nem fogom! - csattantam föl. - Mindenki csak mondja, hogy tudja ez egy ugró deszka az életemben. Senki se érzi igazán rajtam kívül. Mind magatokra gondoltok, hogy jobb lenne ha maradnék. Arra ki gondol, hogy nekem mi a jó? Szerinted nem bánnám egész életemben? Különben is csak három év, utána azt csinálok amit akarok - kiabáltam. - Senki se érti - egy könny csordult ki szememből, amit dühösen letöröltem és nagyokat pislogtam, hogy a többit megfékezzem. Bátyám átkarolt, így akarta tudtomra adni, hogy ő mellettem áll, mégse igazán éreztem úgy. Szüleimnek nem kellett sokat hezitálnia, hogy a sulit pártolják, de még így is messze leszek, de minden szünetben, amikor csak tudok haza jövök. Addig a James-nek és Tristan-nak nehezebb volt állást foglalni. De nekem volt a legnehezebb döntést hozni.
Bőröndömet vittem ki apu kocsijába, James ugyanígy tett. Egyszerre indulunk, egy állomásól különböző repülővel. Különböző állomásra érkezünk..
Kénytelen voltam beülni abba a nyamvadt autóba, minden ezzel a lépessel fog indulni. Az egész egy kártyavárként fog összeomlani. Nem tehetek mást, már annyiszor átrágtam, hogy mi a helyes és mi tenne jót nekem. Az övet magamra csatoltam és vártam, mintha csak kivégzésre vinnének, közben pedig örültem is neki. Utáltam, hogy nem velük megyek, de imádtam is, hogy iskolába járok. Amikor azt mondták két tök ellentétes érzelem tud uralkodni egy emberen ugyanazon a döntés miatt, kinevettem. Mivel vagy örülök neki, vagy szomorú vagyok miatta. Kettő egyszerre nem megy, most mégis ez van.
Ha tehetném őt is magammal vinném, sőt mindegyik lököttet magamhoz kötném. Sose engedném el, ők éreztették velem igazán, hogy szeretnek és bízhatok bennük. Ők segítettek túllépni Adam-en, ők raktak helyre. Én pedig úgy viszonozom ezt a sok kedvességet, hogy ott hagyom őket. Borzalmas egy ember vagyok, viszont ez az iskola is nagyon jó, s végre elkezdhetem élni az életem, úgy hogy nem akaszkodok mások nyakárára.Végig néztem a kocsin, anyáéknak fülig ér a szájuk, szinte olvasok a gondolataikban. Az egyik gyerekük befutott a másik pedig bejutott New York egyik leghíresebb egyetemére. Lesz mivel dicsekedniük az ilyen sütögetős partikon. James nem tudta, hogy örüljön a turné miatt, vagy szomorkodjon, azért mert én nem tartok velük. Néha halvány mosoly kúszott az arcára, máskor szomorúan lebiggyesztette. Az ablakon kifele bámultam, néztem az elsuhanó házakat, fákat, bokrokat. Embereket láttam, de arcuk elmosódott a gyorsaságtól, ahogy haladtunk. Most nem volt dugó és apu ezt ki is használta, hogy biztos ne kerüljünk bele egybe és ne késsük le a gépünket. Először nem is hittem el, hogy a legalább tíz perces utat, alig öt perc alatt tettük meg. Többször is vártam, hogy James kinyissa az ajtót kihúzzon, én pedig Tristan-hoz rohannék és együtt megszökünk. Semmi iskola, semmi turné, semmi kötelesség. Csak mi ketten egy lakatlan szigeten, ahol akármit csinálhatunk akkor amikor nekünk kedve tartja. Mi is megtaláltuk a boldogságot, ahogy a hercegnős mesékben lenni szokás, mi viszont nem élhetünk úgy, ameddig meg nem hallunk. Az életben minden sokkal nehezebb, mint egy filmben, könyvben. Ott minden olyan könnyű és egyértelmű, van egy-két nehézség, amivel meg kell küzdeni, de azt is könnyen megoldják, együtt. Viszont a való világban, ahányszor megoldottál egy problémát, eléd kerül még egy és még egy és sosem tudott azt mondani tökéletes, mert ilyen nem létezik. Vagyis de, az pedig a kocka, minden éle pontosan egyenlő. Ha már valamelyik kicsit is hosszabb lehet, hogy az csak egy miniméter, vagy egy teljes egy méter. Az már nem kocka, hanem téglatest.
A csomagokat átnézték, felcímkézték és felrakták a futószalagra.  A kézitáskámat ugyanúgy átnézték, de azt magamnál tarthattam. A többiek még nem voltak, így gondoltam elmegyek a büfébe, hiszen tizenegy órát kell végig ülnöm. Nem hiszem, hogy lemenne egy falat is a torkomon, de jobb félni, mint megijedni elven. Igaz van a repülőn is, de borzalmas, és inkább éhezem, mint olyat egyek.
Két gumicukor között vacilláltam, amikor két erős kéz fonódott derekam köré. Izmos mellkasa, az én hátamnak dőlt. Éreztem teste melegét, lélegzete csiklandozta a fülemet. Ismerős, férfias illata, amit már megszoktam és szerettem, újra orromba mászott.
- A színes macikat jobban szereted, mint a cukros izéket - mondta a fülembe. Igazat kellett neki adnom, mert így volt. Jobban ismer, mint én saját magam. Visszaraktam a rózsaszín zacskós édességet, a másikat pedig magamhoz vettem egy kóla társaságában. Megfordultam és szorosan karjaimba zártam a fiút. Nem akartam elengedni, nem álltam készen, hogy elengedjem őt. De tudtam ez a helyes, és ez a legjobb mindkettőnk jövőjének. Ha csak ez a kis időnk volt együtt, azt mind kiélveztük. Nem is leszünk együtt, az emlékek örökre megmaradnak. Amikor helyette dobtam ki Lissa-t, amikor hóembert építettünk, a karácsony, amikor ott álltunk szakadó hóban. Én egy vékony pólóban, és csak csókolóztunk. A szilveszteri buli, amikor láttam rajta azt a büszke vigyort, amikor bemutatott, hogy én a barátnője vagyok. Ezek mindig mosolygásra késztetnek, ha bármikor szomorú leszek, ez elfogja űzni a rossz kedvem. Ő és az összes hülyeség, amit együtt éltünk át.. Akkor eszméltem fel, amikor megérzettem ajkait ajkaimon. Többet és többet akartam, sose tudtam betelni csókjaival, de boltban voltunk, így csak kosza csók volt. Kifizettem az árukat és táskámba süllyesztettem. Ujjainkat egymásba fűztük, így léptünk ki a boltból. Egy díszbokor mögül megláttam egy lesifotóst, aki azonnal kapott is alkalmon és lefényképezett minket. Sok rosszat olvastam a kapcsolatunkról, mindenki azt mondja, hogy a hírneve miatt vagyok vele. Állandóan a kamerákat keresem és belemosolygok. Ami nem így van, csak hamar kiszúrom az álcázókódokat, főleg ha egy amatőr módjára csinálják.. Sose érdekelt mások véleménye, mindig a szerint éltem, hogy nekem jó legyen és boldog legyek - ezt igazolja a 3 év, amit Ausztriában töltöttem -, de egy két mondat még engem is földre vág. A halálomat kívánják, azért mert velük vagyok. Nem hiszik, hogy igazán boldoggá teszem Tristan-t, Lissa sokkal jobb volt nálam.
- Hé, Skyler itt vagy? - lökött meg Connor. Közben odaértünk, lábam magától vitt, miközben én teljesen másik dimenzióban jártam.
- Persze - halványan elmosolyodtam. Mind a három srác velem szemben állt, persze most is tökéletesen jól néztek ki. Nem is tudom, hogy tudnak úgy kinézni mintha Vouge magazinba szerepelnének. Ez alól nem kivétel mellettem álldogáló srác sem. Most se tud megállni egy helyben össze-vissza dülöngél. Szerintem, aki nem ismerné az azt hinné be van csiccsentve. Azóta nem is ittunk annyira, mint azon az estén, amikor egy ágyban kötöttünk ki. Ami még nekem mindig nem tiszta, hogy jutottunk haza és, hogy kerültünk a szobámba.
Senki se tudta mit mondjon csak álltunk bambán, ilyenkor mit szoktak? Valaki segítsen, küldjön valami jelet, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. Több mondatot is összeraktam a fejemben, de torokon akadt. Istenem, ott álltunk egymást nézve, mint az idióták. A szívem feladta a dobogást, amikor meghallotta a hangszóróból a járatomat. Sose voltam jó a búcsúzkodásban, főleg nem amikor ilyen fontos emberektől kell elköszönni.
- Nagy ölelés - nyitotta szét karjait Brad, én pedig belevetettem magam karjaiba. Szorosan öleltem magamhoz, majd hozzánk csapódtak a többiek, így átalukál át igazi nagy ölelésbe. A koncertek előtt is mindig, így indultunk el. Egyszer se maradt el, észre se vettem, de könnyeim folytak le az arcomon. Nem szégyelltem őket, de mégis szárazra töröltem arcomat. Mindenkitől elköszöntem, kaptam egy csomó idióta, de jó tanácsot, mit tegyek a metrón, hogyan védjem meg magam a tolvajoktól. Anyuéktól még egy bors spray-t is kaptam. Oké, én is szoktam magamnál tartani és venni, de ez így ajándékba kicsit erős. A kis palackot is beledobtam a táskámba, majd Tristan-hoz fordultam. Szemében láttam a fájdalmat, szomorúságot, ami az enyémben is látszott. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg neki, amit iránta érzek. Szavakba nem tudom önteni, csak érzem.
Lehúztam magamhoz egy csókra, amiben minden érzésemet beleadtam. Éreztem szája észveszejtő ízét, keveredve sós könnyeimmel. Újra csak potyogtak és potyogtak. Nem tudtam abba hagyni a sírást, mint egy kislány, aki elveszítette mindenét. Pontosan, egy kislány voltam, aki elveszíti mindenét.
- Szeretlek! - szólalt meg először. Elvesztem csokoládébarna szemében.
- Én is nagyon szeretlek! - mondtam, egy percre se szakítottuk meg a szemkontaktus. Nem tudtam mi mást mondhatnék. Várjon meg, ezt én se kérhettem tőle.. három év túl sok. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemembe nézhessen. Elmosolyodott és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.
- New York-ba tartó utasainkat kérjük kezdjék meg a beszállást - mondta egy női hang a hangosból. Ez volt a végszónk. Még egyszer megcsókoltam és a fiúkat is megöleltem. Bátyám annyira erősen szorított, hogy azt hittem egyesével felöklendezem a belsőszerveimet. Tudom, hogy megakarnak őrizni belőlem egy darabkát, ahogy én is belőlük.
- Találkozunk  három év múlva pontosan itt pontosan ugyan ekkor - jelentettem ki és mondatomat erősítve a földre mutogattam. - Sziasztok - intettem. Először hátra fele lépkedtem, hogy őket nézzem, de meg kellett fordulnom. Fel kellett szállnom a gépre és valóra kellett nekem is váltanom az álmaimat, ahogy nekik is!
___________________________________
Kedves Olvasók!
Nem tudom, hogy ti milyen befejezésre számítottatok, ilyenre vagy sem, de ez lett. Remélem élveztétek, még akkor is ha kicsit szomorú hangvétele volt az egésznek. Várom a véleményeteket kommentben, chaten úgy szintén!  Vasárnap pedig érkezik az epilógus, egyben a történet zárása! :)

xx,
Raine Loire